Gyémánt félkrajcár

Ma ismeretlen vizekre tévedtem: mondván, megnézem, hogy a tolvaj csaló nemköztársasági tollnok ügyéről mit is ír mondjuk az mno.hu.  Bár erről az "apróságról" azóta sincs hír, leltem ott egy másik gyöngyszemet egyenesen (az) 1984-ből:

A tegnapi és mai nap újdonsága, hogy az ellenzéki demagógia követeli, a kormányzati pedig megígéri a bankbetétek védelmét.  Emellett nehéz elmennem szó nélkül, nem is sikerült.

Először is, az EU területén bankonként százezer euróig a tagállamok garantálják a náluk bejegyzett bankok betéteit (nálunk az OBA, az Országos Betétbiztosítási Alap segítségével).  Ebben az alapban elvileg van pénz, tehát egy-két bedőlő bank vagy hitelintézet betétesei viszonylag egyszerűen kifizethetők belőle.  Ez történt nemrég, amikor a Jógazda (jó név, mi?) Takarékszövetkezet betéteseit kellett ebből az alapból kifizetni.  Érdekes példa mondjuk a Citibank, amelyik Magyarországról bankként kivonult, csak fióktelepként működik, az ott elhelyezett betéteket tehát nem a magyar, hanem az ír betétbiztosítás biztosítja.

A bankrendszer, a posztíró véleménye és reményei szerint, az őt érő aljas támadások sorozata (bankadó, árverezési moratórium, végtörlesztés, lázárjani) ellenére él és virul. Ne felejtsük, hogy a válság alatt nem kellett egyetlen magyar bankot sem adófizetői pénzből kimenteni.  A banki betétek tehát most nem a recsegő-ropogó banki mérlegektől, hanem a magyar nemköztársaság kormányától vannak (véleményem szerint nem elhanyagolható) veszélyben.  Mármint nem a forint, hanem a devizabetétek, hogy miért, arról lentebb.

Forintbetétből sok van, sok ember élete megtakarítását tartja a bankban (bocs, a Zótépében).  Pénzügyi mellett politikai káoszt is szülne, ha a kormány ezeket a betéteket (a magánnyugdíjak mintájára) "megvédené".  Ráadásul az ország egyik nagy problémája éppen a devizaadósság, ez nem csökken, sőt inkább növekszik egy betéteinstand esetén.

Ott vannak viszont a devizabetétek.  Körülbelül ezermilliárd forint, tehát pár hónapnyi hiányfinanszírozás gyönyörűen megoldható belőlük.  Jól kommunikálható az elkobzásuk "a burzsujok, akik euróban tartják a gyerek jövőjét, miközben másnak a farhátra sem telik a forintból" vagy "a luxusprofit, amit az 500 forintos eurót a bankban tartók elkönyvelnek a szegény devizahitelesek kárára" esetleg "a Zegyüttküszködés kormánya nemzeti erős forintra váltja át a devizabetéteket, azok megmentése céljából, minden euróért 150 erős forint jár".  Ez utóbbi amúgy bevett szokás ilyen helyzetekben.  Reméljük, hogy mindez csak fikció és előbb fociban, mintsem pénzügyi és költségvetési folyamatokban fogjuk utolérni Argentínát.

Bár az OBA ezekre is vonatkozik, de végső soron az is csak egy (európai szintű) jogszabálynak megfelelően teszi ezt.  Fel nem merülne, hogy baj lehet a betétek hozzáférésével, de ugyebár a magyar nemköztársaságban semmi sem védi a magántulajdont, és egy nap alatt el lehet fogadni bármilyen törvényt.  Attól a kormánytól pedig, amelyik ilyen jól megvédte a nyugdíjunkat, kissé üresen (és számomra ijesztően) hangzik az az ígéret, hogy majd a bankbetétjeinket is megvédik.  Az ellenzék oldaláról nem kevésbé demagóg egy törvényt kezdeményezni arról, hogy a betétek elkobzása sosem fog megtörténni.  Amit ezzel a nyilatkozattal elérnek, az puszta hisztériakeltés.  Ha az ember azt látja, hogy a politikus azt mondja, nem lesz baj a betétekkel, sajnos sok esetben már rohan is a bankba, hogy inkább a párnába varrja a forintját, jobb esetben az euróját.

BlaBla.  Ez most nem a duplabóvli kormánykommunikációjáról jutott eszembe.  Azaz mégis.  Volt régen egy BlaBla nevű zenekar, és nekik egy Vegetáriánus csirkecomb nevű számuk.  Innen az idézet:

Vegetáriánus csirkecomb nem létezik, de ha sokszor mondom, úgyis elhiszik.

Ez a sor jutott eszembe ma arról, hogy mivel próbálja saját maga számára racionalizálni pártunk és kormányunk a korábbi rossz döntéseit (és azok következményeit).  Nem a Zegyszerű Zemberekkel kell elhitetni, hogy minden rendben van, sokkal inkább saját magukkal.  Feloldani azt a kognitív disszonanciát (vagy hogy hívják a pszichomókusok), hogy ők a legnagyobb jószándékkal mindent megtettek, de mégsem sikerült, és ezt pedig nem akaródzik beismerni nekik.

Más magyarázatot nem látok arra, ami ma itt megjelent, hogyaszondja:

A miniszter szerint az egész gazdaság, az egész magyar nemzet megújulásban van: jövőre életbe lép a Széchenyi pihenőkártya, új turisztikai finanszírozási formát vezetnek be, ami több száz millió forintnyi vásárlóerőt eredményezhet, és szintén 2012-ben új turisztikai törvényt is alkotnak.

Az én vesszőparipám meg, hogy számoljunk utána.  Mert "több száz millió" még akkor is sok pénz, ha rendes gazdasági miniszter ért a számokhoz, tervez, hatástanul, belegondol és inkább olyat mond, hogy várhatóan négyszázmillió.  A többszázból ugyanis túl gyorsan kiderül, hogy fogalma sincs, mennyi az a "több".  Nem ez a baj, legyen igaza, fejlődjön a magyar vendéglátás (arra érdemes, adót tisztességesen fizető része). De ezzel reagálni a teljes országot érintő leminősítésre számomra olyan, mint hogy ha azt mondanám, elárverezik a lakásomat, de jó helyzetben vagyok, mert találtam egy ötszázast az utcán.

Ha csak a mai napot nézzük, a 12 hónapos diszkont kincstárjegyek aukcióján 59 bázisponttal volt magasabb az átlaghozam, mint a tegnapi (másodpiaci) hozam.  Ráadásul 40 helyett csak 30 milliárdot sikerült eladni a papírokból, még ilyen olcsón sem kellettek tehát a kutyának sem.  Mit jelent ez?  Csak a tegnapi naphoz képest ez a leminősítés 30.000.000.000 * 0.0059 = 177 millió forintot vett ki mindannyiunk zsebéből.  És akkor ez csak egyetlen állampapírkibocsátás, semmi több.  Ezek azok a számok, amik leginkább önbecsapásból elkerülik a mégoly elmés gazdasági miniszterünk figyelmét is.  Kár értük. 

Rengeteg szó esik manapság a jelzáloghitelekről, illetve arról, hogy a bankok többek közt azért is kénytelenek egyre magasabb kamatokat felszámolni az adósoknak, mert ők maguk is nehezen (értsd drágán) jutnak forráshoz.  Ráadásul a felhajtott forrásaik nagy része (lakossági betétek, bankközi piacon szerzett források) meglehetősen rövid lejáratúak, így a bankok számára nagy bizonytalanságot okoz, hogy sikerül-e őket addig a bankon belül tartani, amíg a belőlük finanszírozott hosszabb lejáratú hiteleket visszafizetik a hitelfelvevők.

Sokkal kevesebb szó esik a jelzáloglevelekről, mint befektetési formáról.  Talán ismét lesz kormányzati (és MNB) akarat arra, hogy egy kicsit jobban elterjesszék őket.  Ez a poszt a befektetési alternatívák taglalásának folytatásaként most ezeket az értékpapírokat veszi górcső alá.  Tudom, hogy az állampapírokról ígértem egy részletesebb posztot, az is érkezik nemsokára. :)  

Mik azok a jelzáloglevelek?  Sok szempontból olyanok, mint az állampapírok, sok szempontból nagyon is különböznek tőlük.  A jelzáloglevelek is hitelviszonyt testesítenek meg, azaz a befektető megvásárlásával jogot formál valamilyen előre meghatározott kuponfizetésekre, és a megadott lejáratkor visszakapja a befektetett tőkéjét is.  Hasonlóan az állampapírokhoz, a kuponokat tipikusan évente fizetik, és lehetnek fix vagy valamilyen referenciakamathoz kötött változó kamatozásúak.  A jelzáloglevelek lejárata a legtöbb esetben valahová 5 és 10 év közé esik.  Lejárat előtt nem válthatók vissza, de tőzsdén értékesíthetőek.  Eddig a hasonlóság az állampapírokkal.

Miben különböznek tehát mégis?  Egyrészt nem az állam bocsátja ki őket, hanem egy úgynevezett jelzáloghitel intézet.  Ami nem bank, csak valami hasonló, és tipikusan egy bankcsoport része (pl. OTP, UniCredit, FHB).  Egy ilyen pénzintézet a bankokhoz hasonlóan jelzáloghiteleket nyújt különböző lakó- és kereskedelmi ingatlanokra.  Ehhez azonban nem gyűjt(het) betéteket, forrásait éppen a jelzáloglevelek kibocsátásából és egyéb bankközi tranzakciókból szerzi.  Egy stabil, jól működő ingatlanpiaccal rendelkező gazdaságban ez egy nagyon jó konstrukció.  A jelzáloghitel intézetek a bankoknál sokkal stabilabb és olcsóbb hosszú távú forrásokhoz jutnak, a befektetők pedig általában az állampapíroknál kissé magasabb hozamhoz.  Mindenki profitál a jelzáloghitelekből.  A felvevője azért, mert nő az életszínvonala (hiszen azért vesz fel hitelt, mert ez a célja, különben nem szivatná magát az adóssághalommal), a pénzintézet és a befektető pedig azért, mert viszonylag biztonságosan viszonylag magas hozamon osztozhatnak.

Ez a blog persze arról szól, hogy ezeknek a "viszonylagoknak" mindig utána kell számolni, ami a pénzintézetnek nagyon megéri, mint olcsó, hosszútávú forrás, az a befektetőnek lehet, hogy elszalasztott hozam.  

Fontos még tudni, hogy a jelzáloglevelek nem egyszerűen csak az őket kibocsátó pénzintézet tartozása. Konkrét fedezet (egy csomó jelzáloghitel) van hozzájuk rendelve.  Egy független vagyonőr (nem a fekete ruhás, hanem a fehérgalléros fajta) ellenőrzi időről időre és minden egyes új jelzáloglevél kibocsátásakor, hogy a megfelelő-e a forgalomban lévő jelzáloglevelek fedezettsége.  Magyarul, érnek-e annyit a jelzáloghitelek és végső soron a jelzáloggal terhelt ingatlanok, amelyekre a kiadott hitelek szólnak, mint a finanszírozásukra kibocsátott jelzáloglevelek.  (Itt kicsit egyszerűsítünk, fedezet nem csak ingatlanhitel, hanem például állampapír is lehet, a lényeg, hogy ha valaki elad 1 milliárd forintnyi jelzáloglevelet, akkor legalább ekkora értékű fedezetett kell ezekhez rendeljen.)  A jelzáloghitel intézet csődje esetén annak hitelezői csak akkor férhetnek hozzá ezekhez a fedezetekhez, ha a jelzáloglevél tulajdonosokat már maradéktalanul kifizették.  Az is fontos, hogy a jelzáloghitel intézetek a saját mérlegükben tartják a hiteleket, így érdekeltek azok visszafizetésében.  Jó esetben ők maguk adják ezeket a hiteleket, így már az elbíráláskor is szem előtt tartják a hitelportfóliójuk minőségét.

Mit mondhatunk a jelzáloglevelekről, ha a szokásos négy szempont (időhorizont, likviditás, kockázat, hozam)  alapján vizsgáljuk meg őket? Időhorizont szempontjából ezek valóban hosszú távú, több éves befektetések.  Céljuk éppen az, hogy egy viszonylag stabil piacból (haha, emlékszünk a fenti viszonylagos megjegyzésre?) tudjunk éveken keresztül stabil hozamot megkapni.  Bár a papírok idő előtt eladhatóak a tőzsdén vagy adott esetben az őket kibocsátó bankcsoport irodáiban (kisbefektetők esetén), itt figyelembe kell vennünk a második szempontot.  Nevezetesen ezek a papírok jelenleg sokkal kevésbé ismertek, népszerűek mint az állampapírok.  Ezáltal nem igazán likvidek, nehéz tehát akkor és annyiért kiszállni egy ilyen befektetésből, amikor és amennyiért szeretnénk.  És ez bizony sokakat elriaszt (joggal) egy ilyen befektetési formától, ami megintcsak nem a piac növekedésének és a likviditás bővülésének irányába hat.  Épp ezért becsülendő nagyon minden szabályozói, kormányzati és központi banki szándék, amely arra irányul, hogy ezt a nagy múltú, de most meglehetősen pangó piacot felélessze.  Hajrá, hajrá, majd meglátjuk mi lesz belőle.

A papírok hozama valahol az állampapírhozamok környékén, jó esetben azok felett található.  Egy adott piacon az állam a legjobb adós (saját devizájában kibocsátott adósságokat nézve), hiszen ő bármikor bármennyi pénzt nyomtathat, hogy visszafizesse az adósságát.  Ezért hosszabb távon a befektetők az államtól várják el a legkisebb hozamot befektetéseikért.  (Ez persze rövidebb távon mindenféle anomáliák miatt változhat.)  A hozamok lehetnek fixek a teljes futamidő alatt vagy mondjuk negyedévente módosulóak.  Tekintve a meglehetősen hosszú futamidőt és a jelenleg viszonylag nehéz eladhatóságot, a fix hozam nem tűnik a legjobb választásnak.  Szeretnénk-e például egy olyan befektetést ma megvenni, amelyik a következő 10 évben fix 15%-ot fizet?  Ha ma 1 millió forintot fektetnénk be, minden évben 150 ezret kapnánk kuponként és a tizedik év végén visszakapnánk a tőkénket.  Nem hangzik rosszul.  Viszont (és itt áttérünk a kockázat kérdésére, látszik mennyire nehéz a hozamot enélkül vizsgálni) ha a második év után beüt egy 20%-os infláció, akkor a nominális hozamunk inkább reálviszembe (na jó, negatív reálhozam) csap át.  És egy ilyen befektetésből nagyon nehéz a menekülés.  Ha a hozam változó, és az infláció mellett a kamatszint is megemelkedik (amire azért alapos esély van), akkor legalább valamilyen mértékben, a kupon növekedése által kárpótolva vannak a jelzáloglevél tulajdonosok a magasabb inflációért.

Manapság pedig nem árt hangsúlyozni (sajnos), hogy ezek a papírok szinte mindennél jobban építenek az ingatlanpiac és a jelzálogszerződések stabil működésére.  Ha az állam utólag a szerződések rövid távú politikai érdekeknek megfelelő átírásával hirtelen elveszi a fedezetek egynegyedét (ez történik manapság), akkor könnyen bajba kerülhet a mégoly körültekintő jelzáloghitel intézet is.  Erre pedig nyilván a megnövekedett kockázat miatt megnövekedett hitelkamatokkal reagál.  A hosszú távú befektetők pedig nem jelzáloglevelet hanem inkább valamilyen külföldi befektetést keresnek maguknak. Egy újabb példa arra, hogy a kiszámíthatatlanságnak milyen társadalmi költségei lehetnek. No comment, ez most nem az aktuális rovat, csak úgy mondtam.

Csak hogy további témaígéretekben most se legyen hiány: ide kívánkozik még a többi ingatlanpiac alapú befektetés is: maga az ingatlan, az ingatlanalap, illetve az angolszász piacokon oly népszerű (és oly sok problémát okozó) jelzálog-fedezetű értékpapírok.  De ezekről majd a közeljövőben.

Nagyon izgalmas lenne tudni, kik is állnak azon ügyletek mögött, melyek a forint árfolyamát, vagy az állampapírok hozamát mozgatják.  Mivel a piac szereplői számára minden ilyen információ nagyon értékes, hiszen senki sem szereti ebben a világban, ha a többiek kiismerik, ezért ezek az információk lényegében hozzáférhetetlenek a széles publikum számára.  Ez viszont még nem jelenti azt, hogy minden összeesküvéselméletet el kell hinni a piac működésével kapcsolatban.  Szabad gondokodni, elemezni, kinek-kinek kedve szerint.  Ez a poszt arról szólna, hogy én miként látom a dolgot (bevallom, egy elég felületes elemzés után).

Magyarország nem légüres térben lebeg.  Része vagyunk a Közép Európa, a CEEMEA (Central and Eastern Europe, Middle East and Africa) régiónak.  És ez az egész kóceráj (többek közt Kínával, Indiával és Dél Amerikával kiegészítve) része az úgynevezett feltörekvő piacoknak, magyarul Emerging markets.  Miért fontos ez?  A legtöbb befektető ugyanúgy ahogy megosztja a pénzét a különböző eszközosztályok között (részvény, kötvény, áru, stb), megosztja a pénzét területileg is.  Aki a saját pénzét kezeli (vagy bízza valakire), a saját befektetési stratégiája szerint választ a különböző földrajzi régiók és országok közül.  Aki más pénzét kezeli (befektetési alapok, hedge fundok, biztosítók, nyugdíjpénztárak, ...), őt általában valamilyen szabályozás vagy szabályzat köti annak tekintetében, hogy miként ossza meg a pénzt (például egy "India Kincse Részvényalap" nem fektethet svéd kincstárjegybe).  A magyar pénzügyi piacok és a gazdaság mérete nem tartozik a legnagyobbak közé.  Ezért egy külföldi befektető ritkán dönt úgy, hogy ő most kifejezetten magyar pénzügyi eszközökbe szeretne fektetni.  Kevés amerikai nyugdíjalapot tudok elképzelni, amelyik reggel éhgyomorra magyar államkötvényt vásárolna valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve.  Sokkal inkább (a piac állásától, saját kockázati étvágyától és a jövőbeli folyamatokról alkotott képétől függően) kicsit többet vagy kicsit kevesebbet fektet a feltörekvő piacokba, mint eddig.  Ezen belül kicsit többet vagy kevesebbet Kínába, a CEEMEA régióba, stb.  Előbb-utóbb eljut oda, hogy megmondja, mennyit is fektet magyar papírokba.  Egy több lépcsős hierarchiában minden szinten szétosztja az adott kalapba jutó pénzt az eggyel alacsonyabb szinten lévő kalapok között.  Ahhoz, hogy pénzt kapjunk, először fantáziát kell lásson a feltörekvő piacokban.  Ez talán nem nehéz, hiszen mostanság mind az USÁban, mind az eurózónában nagyon alacsonyak a kamatok.  Tehát állampapír szempontból egész jó esélyekkel indulunk (nem véletlen a soha nem látott magasságokba törő külföldiek kezében lévő magyar állampapír állomány).  A feltörekvő piacokon belül Magyarország nem csak Közép Európával, hanem például Törökországgal és a Dél Afrikai Köztársasággal is versenyez.  Nyilván nagyon kevés befektető fog csak egy vagy két országot kiválasztani a CEEMEA régióból, inkább többet.

Ha érkezik egy jó vagy rossz hír valamelyik országból, a befektető nem csinál mást, csak átsúlyozza a portfólióját.  Ha éppen még az eddiginél is jobban össze akar dőlni az eurózóna, és ezért úrrá lesz a világon a bizonytalanság, a befektetők elkezdenek biztonságosabbnak hitt eszközöket keresni (mint a svájci frank vagy éppen a dollár), úgy is szokták ezt mondani, hogy csökken a kockázati étvágyuk.  Nem (feltétlenül) adnak el minden kockázatos papírt (hiszen ha mégsem érkezik meg a világvége, ki szeretne kimaradni egy jó kis emelkedésből), de kicsit kevesebbet tartanak belőle.  Ezt általában az egész CEEMEA régió megsínyli (sőt, inkább a feltörekvő piacok úgy globalice).  Ilyenkor látjuk, hogy a forint és a zlotyi együtt gyengül a dollárhoz képest (hogy a forint tipikusan miért jobban, arról alant bővebben).  Ha valami országspecifikus hír érkezik (mint például az állam egy devizahitelek kedvezményes végtörlesztése című nonszensszel rengeti meg a bankrendszert), akkor csak a magyar papírokból adnak el (esetleg csak vesznek kevesebbet) és inkább, mondjuk, a török papírokat preferálják azok, akik adott összeget a mi régiónkban szeretnének tartani.  

Ami a lényeg, kis átsúlyozásokról van tehát szó, de sajnos olyanokról, amelyek tipikusan egyszerre történnek a legtöbb befektetőnél. Ha egy CEEMEA régióba fektető alap mondjuk a tőkéje 10%-át tartja magyar állampapírokban, és valami oknál fogva (mondjuk mert elolvas egy elemzést, amelyik a magyar papírokat alul-, a törököket felülsúlyozásra ajánlja) ezt az arányt 8%-ra csökkenti, akkor az ő nézőpontjából nem történt más, mint átcsoportosította tőkéjének 2%-át.  Semmi nemzetközi támadás, bosszúhadjárat, ellenforradalom, csupán egy nagyon enyhe portfólióátrendezés (mintha 1 millió forintos befektetésünkből 20000 forintot hirtelen valahová máshová tennénk).  A baj az, hogy a mi szempontunkból sokkal nagyobb a hatás: ha mindenki nagyjából egyszerre lépi meg a 2%-nyi átrendezést, akkor ez a mi számunkra azt jelenti, hogy a külföldiek állománya 25%-kal csökken.  Ez önmagában még nem is feltétlen lenne baj, Japánnak például Magyarországnál sokkal magasabb az államadóssága, viszont ennek jelentős része a japán lakosság megtakarítása, ezáltal sokkal kevésbé van kitéve a külföld kénye-kedvének. A magyar állampapíroknak viszont mintegy 40%-a jelenleg külföldi befektetők kezében van (köszönet érte a kormánynak, amely elvéve egy stabil állományt és keresletet, a magánnyugdíjpénztárakat, jelentőset dobott ezen az arányon, lásd még: na ugye megmondtam).  Ez azt jelenti, hogy a fenti "lehelletnyi" átrendezés a teljes magyar állampapírállomány mintegy 10%-át (olyan 1000 milliárd forintot) is érintheti.  Szerencsére ennyire azért soha nem mozdul mindenki egyszerre, de a 2008-as és a 2011-es állampapírpiaci forgalom kiugró, szinte kizárólag a külföldnek köszönhetően, volt hogy egy hónap alatt 4000 milliárd forintnyi államkötvény-forgalmat generált a külföld, ez a kintlévő állomány mintegy 40%-a:

Az akk.hu ábráján jól látszik, hogy a bizonytalanabb időszakokban milyen sűrűn és mekkora tételben kereskednek külföldiek magyar állampapírokkal.  Ezek a befektetők nem gonoszak vagy bosszúállóak, egyszerűen ülnek a 4-5-6 monitorjuk előtt, egész nap számokat és híreket bámulnak, racionálisan próbálnak viselkedni és befektetni.  Ha valaki olyat mond, hogy unortodox, akkor ők nem értik, mire gondol, és akit nem ért meg az ember, abban nem bízik.  Nem utálja, nem gyűlöli, csak hirtelen vonzóbbá válik számára a szomszéd ország, amit egy kattintással elér ugyanonnan.  Akiben ugyanis nem bízik az ember, arra nem bízza a pénzét (főleg, ha egy távoli országról van szó, amiről vajmi keveset tudnak).  Ilyenkor jön az átsúlyozás, kattan a sell gomb, emelkedik a hozam és az eladott állampapír dollárra váltásakor (forint eladás és dollár vásárlás) gyengül a forint.  Nincs ebben semmi spekuláció, sem agysebészet. (És ezzel most nem politizálni akartam, de a rocket science ilyen értelemben magyarul agysebészet.  És ezzel már politizálni akartam :) . )  Lehetnek persze spekulánsok, de még egy magyar méretű piacon is nagyon drága és kockázatos mulatság a jegybank ellen játszani ennyire tartósan.

A zűrösebb időkben fellendülő forgalom pont azt jelenti, hogy valami nem működik jól ezen a piacon.  Itt tényleg azok vannak többségben, akik az úgynevezett forró pénzt hozzák (ráadásul csak néhány évre, ami az állam finanszírozása szempontjából igen rövid idő).  Ők könnyen jönnek-mennek, volatilitást és a bizonytalanságból adódóan magas hozamokat hagyva maguk után (és utóbbit maguknak is).  Hogy lehetne ezen segíteni?  

Egyszer egy dán ex-futballhulligán mesélte, miként raktak rendet az ottani pályákon, ahol az itthoniaknál nem kevesebb volt a szélsőséges bekiabálás és megnyilvánulás.  Nem lehetett a meccsről mind a 400 hangoskodót kitiltani (mint ahogy a piacról sem lehet az annak 40%-át kitevő külföldi befektetőket).  Lehetett viszont olyan feltételeket teremteni és meccseket játszani, hogy ne 1000 hanem 20000 ember menjen ki egy-egy meccsre, köztük már könnyen elvész a 400 kiabáló hangja (akik ekkor már nem 40%-át, csak 2%-át adják a közönségnek).

Itt is ez a helyzet, nem a spekulánsokat kell utálni, hanem a hosszabb távon is Magyarországban gondolkodókat vonzani. Olyan kiszámítható gazdaságpolitika kéne tehát, amelyik mind külföldről, mind belföldről vonzza a hosszabb távon is magyar papírokba befektetni vágyókat.  Ha a külföldi (főleg forró) pénzek aránya sokkal alacsonyabb lenne, a hozamok és a forintárfolyam is sokkal stabilabbak lehetnének.  Ha a fenti példában a külföldi állampapírtulajdonosok aránya nem 40%, csak 10% lenne, akkor a fenti átsúlyozás az állománynak nem 10%-át, hanem csupán 2%-át érintené. Ráadásul a hazai állampapír tranzakciók nagy része nem jár devizakonverzióval, a hazai befektető tehát dupla előny.  

Egy kapcsolódó gondolat: sok tévéhíradó büszke manapság arra, hogy adott napon "többet erősödött a forint mint a zlotyi".  Igen ám, de másnap pedig ugyanannyival többel gyengült.  Ne hagyjuk magunkat megvezetni, ez csak azt jelenti, hogy a forint sokkal volatilisebb mint a zlotyi, mert sokkal bizonytalanabb, ingatagabb lábakon nyugszik.  De ezeknek a lábaknak a gyengeségéről nem az ellenforradalom, hanem az unortodoxia tehet.

A belinkelt képen egy magyar államkötvényt rejtettünk el, aki megtalálja, megtarthatja. 

Két gyors reakció a mai történésre miszerint, a Moody's szerint már hivatalosan is bóvli a gazdaságpolitikánk (nincs igazuk, szerintem nincs is, és különben sincs joguk kaszinókat minősíteni).

1, A bóvli másik neve High Yield (azaz magas hozamú).  Kíváncsian várom, mikor jelenik meg ennek szajkózása a kormányzati kommunikációban.  A kifejezés amúgy asszem onnan ered, hogy amikor ezekkel a junkbondokkal (bóvli kötvényekkel) egyáltalán elkezdtek kereskedni, akkor kellett találni egy nevet, ami jobban hangzik, mint a fenti szemétkupac.  Ettől persze még ugyanarról van szó.

2, Érdekes a nemzeti ügyefogyottak kormányának reakciója: 2011-es "eredményeket" és (be kell látni, végre) számokat sorolnak.  Szívesen (mármint a lenyúlt 3000 milliárdot, amitől avatatlan szem számára az idei számok még úgy ahogy kinéznek).  Ezzel szemben a Moody's középtávon, tehát a 2-5 év múlva való adósságvisszafizetés miatt aggódik, ezt (az időtáv konkrét megjelölése nélkül, mondjuk) jelentésében többször hangsúlyozza.  De hát gyurkagyerek homokozójába nem jutnak el ezek a szavak sem.  Csak dugná végre a fejét abba a bizonyos homokba, és maradna ott egy időre.  Mondjuk legalább középtávra.

Már rég elhatároztam, hogy folytatom a blogot, annak ellenére, hogy ma Magyarországon pénzügyekről gondolkodni nem igazán sikk (és sajnos itt most nem a lakosságról vagy a vállalati szféráról, hanem magáról az államról és az azt reprezentáló improvizatív és dilettáns kormányról van szó leginkább).  Nem akarok (sokat) politizálni, de ma és itt enélkül nem igazán lehet gazdaságról írni.

Van ez a könyvsorozat, sárga-fekete dizájn, Mindenféletéma for Dummies a címe.  A matolcsigyurka böffentette el a minap a Parlamentben, hogy az ő politikáját még nem írták le könyvbe.  Eltekintve attól a triviális vicctől, hogy "de igen, nézze csak meg a vonatkozó pszichiátriai szakirodalmat", szerintem a Közgazdaságtan for Dummies az a kiadvány, amit másfél éve ő, és nem kevésbé dilettáns főnöke, olvasgat.  Na jó, csak a képeket nézegetik. (Eleinte azt hittem, csak letagadják, amit csinálni szeretnének, de amikor tényleg belekezdtek, nagyon gyorsan kiderült, hogy erről szó sincs, tényleg semmi ötletük és tényleg semmi hozzáértésük.)  

Szóval az említett könyv negyedik oldalán az lehet, hogy a növekedés fontos és hogy annak beindításához kormányzati kiadás (kontraciklukus gazdaságpolitika, de ezt már nem értik) kell.  Azaz, ha sem a lakosság, sem a vállalatok nem költenek sokat, meg máshol is ez a helyzet, tehát az export sem rózsás, akkor nosza, költsön és építsen az állam, tartsa a lelket a gazdaságban.  Világszerte ez volt az első reakció a válságra, nálunk a már meglévően magas adósság miatt nem ment (meg lehet nézni amúgy, hová jutott vele Olaszország és Görögország).  Próbálták volna, amikor az adósság még a barátunk volt és nem háborús ellenfelünk, de a fránya EU nem engedte.

Itt lapozott egyet a szent jobbkéz, és az ötödik oldal tetején található ábráknak megfelelően kicsit fordult a politika: ha az adósság miatt nem tudunk növekedni, növekedjünk, hogy eltűnjön az adósság.  Mivel a hiány érdemi csökkentéséhez (értsd strukturális reformok) töketlenek és dilettánsok voltak (és vannak), nyúlták, amit lehetett.  Tették ezt annak ellenére, hogy minden józan elemző és véleményformáló előre látta, ha valami, ez aztán nem fog növekedést hozni (és hiányt csökkenteni is csak időlegesen).

Nagyjából most tartunk ott, hogy ez sem jött össze.  Az adósság egyre nagyobb, és egyre nagyobb ellenség.  Lapozott hát a szent jobbkéz.  A hatodik oldal közepén pedig ott az ábra: INFLÁCIÓ.  Nem érti ugyan, hogy mi ez és hogyan működik, de emlékszik, hogy az általa oly nehezen elvégzett iskolában (az Ország gyűlés mondjuk akkor még messze állhatott tőle) a vakáció is ÁCIÓ-ra végződött és az is milyen jó volt.  Szóval az adósságban az a legjobb, hogy az állam, mint a pénzkibocsátás monopol szereplője, bármikor elinflálhatja azt (Közgazdaságtan for Dummies, 6. old., lent, a kacsás rajz mellett).  

Namost, ez nagyon megtetszett nekik, valahonnan (talán előrelapoztak a kilencedik oldalra) megtudták, hogy az adósság elinflálása azért nem ilyen egyszerű.  Egyrészt, addig ugye könnyű, hogy az állam tartozik kb 10000 milliárd forinttal, és ez akkor is ennyi, ha egy kiló kenyér 200 forint, meg akkor is, ha 20000 (vagy 200000, nem tudom, mi lehet gyuribácsi terve).  Forintot nyomni pedig bármikor lehet.  Igenám, de az állam adósságának másik fele euróban denominált: kb 33 milliárd euró, ilyet pedig (legálisan, ortodox keretek között) nem nyomtathat senki, csak az Európai Központi Bank valahol a rothadó nyugati pénzvilág egyik központjában, Frankfurtban.  Elinflálni ezt a részt nem tudjuk, hiszen ha egy méretesebb infláció hatására a kenyér ára emelkedik, akkor ugyanúgy emelkedik az euró ára is.  Ráadásul az önkormányzatokat (kik is adósították el őket???), a vállalatokat és a lakosságot is húzza a devizahitelek súlya.  Másrészt ott az a fránya Nemzeti Bank, a magyar  államapparátus utolsó független és orbánseggen kivüli vezetőivel, ráadásul ennek a nyomorult intézménynek az elsődleges (mondhatni egyetlen?) törvényben rögzített és EU-s elvárásokkal is összhangban lévő célja éppen az árstabilitás fenntartása.  Lehet elméleti vitákat folytatni arról, hogy ez jó vagy sem, de abban talán egyetértés van manapság, hogy a jegybank rövidtávú költségvetési céloknak való alárendelése sok jóhoz nem vezet.  Ráadásul a mai magyar gazdaságpolitika (vagy ez a trutyi, amit ilyen címen marketingelnek) nem tartalmaz hihető és megbízható terveket, számokat.  Ezek hiánya az, ami miatt a befektetők (sötétben bújkáló ellenforradalmárok) újabban nem annyira kedvelik hazánkat.  Az egyetlen létező és még megbízható szám (horgony, amivel tervezni lehet) éppen a jegybanktörvényben rögzített 3%-os inflációs cél.  Ezt már korábban bolygatni akarta volna gyurkagyerek, igaz csak kicsit, 3,5%-ra módosítani, de ez pont a megváltoztathatatlan, hosszú távon megbízható horgony szerepét lett volna hivatott rommá zúzni.  Szerencsére ez akkor lekerült a napirendről.

Megoldásként a nemzeti ügyefogyottak kormánya nekiesett a devizahiteleknek.  Törlesszük őket az adósok helyett mindannyian és mindenáron.  Gyorsan, agy nélkül.  Ma egy újabb nonszensz ötlet a minden piaci szereplő és elemző által iszonyú károsnak ítélt végtörlesztések volumenének növelésére: adómentesség a cégek számára ha ők végtörlesztenek munkavállalóik helyett.  Ez az eddigi párszáz-milliárdos végtörlesztett hitelállomány esetében a 20%-os második :) kulccsal számolva jópár tíz- (de a közeljövőben simán akár száz-) milliárdos azonnali adóbevételkiesést jelenthet.  Az erről szóló becslést, háttérszámítást, hatástanulmányt, a felek egyeztetés során elhangzott véleményét, bár a kormányzati kommunikáció nyilván tartalmazta, az Index valamiért nem hozta nyilvánosságra.

Másrészt rugdaljuk szét a jegybank hitelességét, hiszen ez az egyik legfőbb kelléke annak, hogy tényleg tartani tudja az alacsony inflációt.  Emeljünk áfát, ezzel a plusz adóbevételeken kívül az inflációs cél elérése is távolabb kerül, és így a hitelesség is tovább romlik.  Ha pedig sikerült a devizahitelek elég nagy részét leépíteni, esetleg forinthitelre cserélni, jöhet a hatodik oldal közepe, a két-három-számjegyű infláció, ami egy pillanat alatt lenullázza az adósságot.  Megnyerjük a háborút.  Ja, persze közben elvesztjük a még meglévő megtakarításainkat és sokan a megélhetésüket is, de matolcsigyuribácsi büszkén fogja lobogtatni a turulos országzászlót a romok tetején.

Tudom, hogy februárban az államkötvények kapcsán azt írtam, nem látom, hogy ezeknek a nagy inflációs nyomás jelenleg negatívuma lenne.  Most megváltoztatom akkori véleményemet.  Remélem, nem következik be a fenti szenárió, de most majdnem minden kormányzati lépés ezen logika szerint működik.

A másik tippem a puszta elmebaj, de arról nem tudok blogposztot írni :)

Ígéretemhez híven próbálom összeszedni, hogy mik azok az alternatívák, amelyek a magyar kisbefektető számára felmerülnek amikor jelenleg felesleges pénzét szeretné a jövőbe átmenteni későbbi felhasználásra.  Ez a poszt az állampapírokról mesél.

A legtöbben úgy tekintenek az állampapírokra, mint kockázatmentes befektetésekre.  Ez csak részben igaz (tehát egyáltalán nem, valami nem lehet ugyanis részben kockázatmentes :) ).  Nézzük miről is van szó.  Az állampapír olyan értékpapír amelynek megvásárlója kölcsönad az államnak egy előre meghatározott időtartamra, ami a papír lejárata.  Cserében az állam vállalja, hogy egyrészt valamilyen módon kamatot fizet a papír tulajdonosának, másrészt a papír lejáratakor visszafizeti a tőkét.  Fontos, hogy a legtöbb papír esetében a kamat mértéke előre (a kibocsátáskor, azaz abban a pillanatban, amikor az állam megkapja a befektetőtől a kölcsönt) rögzített.  Az állampapírok minden kifizetése nominálisan rögzített, azaz (kivéve a tőkeindexált papírokat, amikről később) független attól, hogy mekkora az infláció.  Például ha veszünk egy 3 éves lejáratú államkötvényt 10000 forint névértéken, és ez a kötvény 7%-ot fizet minden évben, akkor az 1. és a 2. év végén kapunk 700-700 forintot, a harmadik év végén pedig 10700-at.

Az állampapírok nagyon likvid termékek, ami azt jelenti, hogy nagy mennyiségben, sűrűn, kis költséggel lehet velük kereskedni.  A kisbefektetők bármikor megvehetik vagy eladhatják őket, a bankok pedig lényegében készpénzként tekintenek rájuk (ami azért hoz valamicskét a konyhára).  Persze itt is előfordulnak furcsaságok, például 2008 telén megtörtént, hogy a hosszabb lejáratú magyar állampapírokkal lényegében senki sem kereskedett a piaci bizonytalanság miatt.  Normál esetben viszont a papír eladhatósága nem jelent különösebb kockázatot.

Mi történik, ha az, akinek hiteleztünk, bajba kerül és úgy tűnik, nem tudja vagy nem akarja kifizetni a tartozását?  Természetesen ez a probléma egy állampapír esetében is felmerülhet, azonban sokkal kisebb mértékben, mint bármilyen egyéb kölcsönügylet esetében.  Az állam ugyanis bármikor extra bevételhez juthat például az adók emelésével.  Ennek az érintettek nem örülnek, a gazdaságot sem feltétlen javítja, de a kötvények visszafizetését segíti egy ilyen döntés.  Ha erre nincs módja az államnak, még mindig elkezdhet pénzt nyomtatni.  Ezzel inflációt generál, azaz lerontja a pénz (a nominális összegek)  értékét.  Ilyenkor is visszafizeti a tartozását, a nominális összeg amit a befektetők kapnak azonban ilyenkor sokkal kevesebbet ér (kevesebb almát lehet belőle venni) mint amikor a befektető megvette a papírt. A fenti példát folytatva, a 10700 forintból mondjuk 100 almát lehet venni, ha közben nem volt  számottevő infláció, de csak 80-at, ha az infláció 20% körüli volt.  Persze az is előfordulhat, hogy az  állam mindezek ellenére a csőd mellett dönt.  Ilyenkor a kamatfizetéseket és a tőke visszafizetését is átstruktúrálják, azaz a befektetők későbbi időpontban és/vagy csak részben kapják meg a nekik járó  pénzt (ha egyáltalán megkapják). Mégegyszer, ennek az esélye nagyon kicsi, de néhányszor azért már előfordult a történelem során (például nemrégiben Oroszországban vagy Argentínában).  Érdekes Görögország jelenlegi helyzete is.  A poszt írásának időpontjában egyre nagyobb a piaci konszenzus arról, hogy be fognak csődölni, azaz valamiképpen át fogják alakítani az állampapírok visszafizetésének  rendjét.  Adót emelni, költségvetési hiányt csökkenteni a társadalmi ellenállás miatt nehéz, inflációt  pedig nem generálhatnak, mivel eurózóna tagok, pénzt éppen ezért az Európai Központi Bank nyomtat helyettük.

Kicsit hasonló a helyzet a nem saját devizában (például a magyar állam esetében euróban) kibocsátott állampapírokkal.  Ezek nem elinflálhatóak.  Ha az állam elkezd pénzt nyomtatni, azzal a forint euróhoz képesti árfolyama romlani fog (több forintba fog kerülni egy euró).  Ezért hiába lesz több forintja az államnak, abból ugyanannyi eurónyi tartozást fog tudni visszafizetni.  Analóg módon, ha egy külföldi befektető vesz forintban denominált magyar államkötvényt, akkor őt a befektetése euróban mért értéke érdekli.  Ha a magyar infláció megnő, a forint értéke csökken, a befektető veszteséget szenved el, hiszen amíg van forint állampapírja, addig forintban van a pénze a külföldi befektetőnek is. Számára tehát végülis mindegy, hogy az állam csődje miatt kap vissza sokkal kevesebb pénzt, mint amire számított, vagy azért, mert az állam ugyan mindent ígérete szerint visszafizetett, de csak nagy infláció árán.

Az utóbbi időben több ország, köztük Magyarország is, kibocsátott úgynevezett tőkeindexált (magyarul inflation-linked) államkötvényeket is.  Ezek néhány éves lejáratú papírok, amelyeknek nincs előre lerögzített kuponjuk, hanem a kupon mértékét minden évben valamilyen inflációs mérőszámhoz (mondjuk a fogyasztói árindex változásához) kötik.  Például ha a 2010-es infláció 4,7% volt, akkor a papír 2011 évre 4,7%+valamilyen prémium (mondjuk összesen 4,7%+3%) hozamot halmoz fel, és 2012 elején ezt fizeti ki kuponként a befektetőnek. (A konkrét példa a 2013/I jelű magyar állampapír.)  Ha a 2011 évi infláció mondjuk 3,8% lesz, akkor a papír 2013 legelején 6,8%-os kamatot fog kifizetni.  Egy ilyen államkötvény valamennyire leveszi a befektető válláról az infláció kockázatát.  Azért legyünk óvatosak, a papír ugyanis az X évi inflációt fizeti az X+1 év folyamán.  Ha tehát ez utóbbi sokkal nagyobb, mint az előbbi, jelentős meglepetés érheti a befektetőt.

Ha állampapírba szeretnénk fektetni a pénzünket, akkor (legalábbis manapság) nem nagyon kell attól tartanunk, hogy óriási infláció szakad a nyakunkba.  Egyesek szerint a magyar állam sem fog hirtelen csődöt jelenteni, békeidőben még én is egyetértenék velük :)  Komolyra fordítva a szót, a legtöbb esetben nem kell a fenti kockázatoktól különösebben tartani.  Ami viszont ténylegesen, sűrűn és érdemben befolyásolja az állampapírbefektetések értékét, az a kamatkörnyezet és annak változása a kamatkockázat.  Ha csődbe nem is megy a kibocsátó, a sok év múlvai fizetőképességéről alkotott kép sok apró piaci rezdülés, bejelentés hatására változhat.  Ha nincs is hatalmas infláció, mondjuk a növekvő olajárak miatt megnőhet az inflációs várakozás.  Ilyenkor a befektetők egy egész picivel jobban tartanak attól, hogy valami baj történik az állampapírba tett pénzükkel (és mégiscsak realizálódnak a fenti kockázatok).  Kockázatosabbnak tartják a kibocsátót, magasabb kamatot kérnek a befektetéseikért.  Megnő az állampapírok hozama. És mint mindjárt látni fogjuk, ez azt jelenti, hogy csökken az áruk.

Ha kockázatosabb lesz az államnak kölcsönadni, azt csak magasabb hozamért vállalják a befektetők.  De ez csak az újonnan kibocsátott állampapírokat érinti.  Miért változik egy olyan papír árfolyama, amit az állam már sok évvel ezelőtt kibocsátott és most már csak mindenféle befektetők kereskednek vele (az ún. másodlagos piacon)?  Arról volt szó, a kifizetések fixek, hol van itt akkor az extra kockázat? Pont ott, hogy a kifizetések nominális értéke fix, a megtörténtük (csődkockázat) illetve a reálértékük (hány alma lesz belőlük infláció után) viszont változékony. 

Másként is eljuthatunk ugyanerre a következtetésre: az állampapíroknál ugyanis nem az a lényeg, hogy mikor bocsátották ki őket, hogy hány éves lejáratúak voltak eredetileg vagy hogy mi történt velük eddig.  Az egyetlen lényeges dolog, hogy mennyi idő van még a lejáratukig.  Egy 7 éve kibocsátott 10 éves kötvény és egy ma kibocsátott 3 éves kötvény egyformák.  Tegyük fel, hogy eddig évi 8%-os hozamot kellett fizessen az állam bármilyen lejáratra (hogy egyszerűbb legyen a példa).  Tegyük fel, hogy a 10 éves kötvény kuponja is 8%, azaz minden év végén ennyit fizet kamatként a befektetőnek. Valamiért ma a befektetők sokkal kockázatosabbnak találták a kibocsátót, és a mai aukción 10%-os hozamot kértek az államtól a frissen kibocsátott 3 éves papírra.  Mivel a 7 éve kibocsátott 10 éves papír ugyanazt a kockázatot hordozza, mint ez a friss papír, annak a hozama is 10% kell legyen, ha valaki ma veszi meg.  Ez azonban, mivel az államtól visszakapott összegek (8%-os kupon 3 éven át, illetve a névérték a végén) nem változnak, csak úgy lehet, ha a befektető olcsóbban jut hozzá a papírhoz.  Pont annyival kell olcsóbban megvegye, hogy a hozamemelkedés utáni árhoz viszonyítva a fix 8%-os kupon 10%-osnak látszódjon. (Figyelem, ez itt nem azt jelenti, hogy a papír ára 8/10-ére változik, itt mindenféle, a pénz időértékével kapcsolatos számítások vannak a háttérben, és a tényleges hatás csak nem lineáris.) Az aranyszabály tehát: ha a hozam növekszik, az ár csökken, és fordítva.  Minél nagyobb a papír hátralévő futamideje, annál erősebb ez a hatás.  Amikor tehát állampapírba fektetünk, tudnunk kell, hogy egy hosszabb idő múlva lejáró papír esetén már a kisebb hozamingadozás is jónéhány százalékos áringadozást jelenthet (ami akár féléves, éves hozamot is elvihet néhány nap alatt, sőt tartós hozamemelkedéskor akár negatív hozamot is  generálhat az állampapírbefektetésünk néhány hónap vagy egy év alatt).

Végül érdemes megemlíteni, hogy a piac jelenleg a (rövid lejáratú) amerikai állampapírokkal azonosítja a pénzügy könyvek "kockázatmentes befektetés" fogalmát.  A kockázatmentes befektetésnek is van hozama, mert a befektetők még ekkor is lemondanak arról, hogy a pénzük náluk legyen, azt másnak adják oda használatra, akinek ebből jó esetben extra bevétele származik (különben miért kérne kölcsön), amiből visszajuttat a befektetőnek is.

Folytköv benne a magyar piacon megtalálható állampapírállatok faunájának leírásával.

Minden rossz következménye ellenére egy előnye azért mégiscsak van az öngondoskodáson alapuló magánnyugdíjpénztári rendszer szétverésének: az államadósság mintegy 1400 milliárd forinttal csökkenni fog.  Kormányplasztiknő büszke, balra (szélső) el, néző tapsol, szemében könny ül a meghatottságtól.

Gonosz kritikus (én) meg itten leírja, hogy kösz, de ebből a hazugságból nem kérünk, ez az élet (az enyém is) és nem egy színdarab, ahol szívesen elhisszük azt is, amit amúgy ritkán.  A mostani bejegyzés ismét nem a halálba küldött pénztárakon hivatott keseregni, inkább csak rá szeretne mutatni arra, mi a lényege az állampapírnak mint olyannak és mit jelent egy ilyen tranzakció.

Az állampapír a (jelen esetben) magyar állam tartozását testesíti meg.  Amikor kibocsátják valaki megveszi és fizet érte a magyar államnak.  Pénzéért cserébe semmi mást nem kap, mint egy ígéretet, hogy az állam megadott ütemezéssel és feltételekkel kamatostul visszafizeti a kölcsönt.  Az államadósság jelentős részben ezen állampapírokból áll (vannak direkt hitelek is, például az IMF-től).  Amikor új papírt bocsátanak ki, az államadósság nő, amikor egy papírt bevonnak (mert lejárt és visszafizették az általa reprezentált tartozást), az államadósság csökken.  Normál esetben a lejáró papírokat nagyrészt újak kibocsátásából fizetik vissza.

Namost, a tolvajlás előtt a magánnyugdíjpénztárak mérlegében a tagok tulajdonában volt körülbelül 1400 milliárd (1 400 000 000 000) forint állampapír.  Ennyivel tartozott a magyar állam (ÉS ITT JÖN A LÉNYEG!!!) a magyar emberek közül azoknak, akik dolgoznak és adót fizetnek.  Minden egyes forint legalább 3-4 forint befizetett SZJA-t is jelent, nem teljesen mellesleg. (Tessék utána nézni a múltbeli SZJA kulcsok vs a magánpénztárakba menő 6-8% arányának.)  Ez az állampapírmennyiség most visszaszáll a költségvetésre (és azonnal megsemmisítik, elvégre semmi értelme papírt tartani arról, hogy valaki saját magának tartozik).  Való igaz, hogy LÁTSZÓLAG kevesebb lesz ezzel a költségvetés kamatterhe (kevesebb forgalomban lévő papír után talán tényleg kevesebb kamatot kell fizetni).

De (és a fene egye meg ezt a matolcsizmust, mindig ott az a De):

Egyrészt: az állampapírok egyik felét magyar (belföldi) magánszemélyek és cégek birtokolják.  Ők bíznak abban, hogy a magyar államnak érdemes kölcsönadni éppen nem használt forintjaik egy részét, mert ha az a befőttesüvegben pihenne, semmi nem lenne belőle.  Ha viszont az állam kezeli és okosan befekteti, épül szépül az ország, növekszik a gazdaság, amiből az állam bőven visszafizeti a tartozást, a befektető pedig jól jár a kamattal.  Mindenki örül.  Az államadósság tehát (bármekkora is) csak akkor válik ördöggé, ha nem az ország és polgárai épülésére, hanem látszatberuházásokra, túlzott szociális transzferekre és egyéb haszontalanságokra költik (elmulatják).  Számomra a kormány mostani lépésével tehát belátta, hogy nem jó rá bíznom a pénzem, mert abból nem fogja tudni építeni az országot.

Másrészt (az előzőt folytatva): a papírok másik fele külföldi befektetők (spekuláns norvég nyugdíjasok és aljas olasz, lakásukat biztosító emberek) kezében van.  És itt a bibi: az adósságnak ezen része egy ganyi fillérnyit nem csökken.  A "mennyivel tartozik a magyar gazdaság (emberek + vállalatok) a külföldnek?" kérdésre mostantól nem azt kell válaszolni, hogy "1400 milliárd forinttal kevesebbel, mint eddig", hanem, hogy "pontosan ugyanannyival mint eddig".  Átraktuk a magyar gazdaság egyik zsebéből (öngondoskodó adófizetők jövőbeli megélhetése) a másikba (folyó kiadások finanszírozása, egyéb állami izék) a pénzt.  De a tartozásunk ettől még nem csökkent.  Ugyanannyi állampapír maradt ugyanis a norvég nyugdíjasok és az olasz biztosítottak kezében.  Az adósság csökkentésének csak akkor lett volna értelme, ha a külföld felé történne mindez.

Harmadrészt: a helyzet ennél még sokkal rosszabb is lehet.  A piacon ugyanis tényleg azonos a külföldi és a magyar állampapír vásárló.  Csakhogy amíg az előbbiek egy spanyol/görög/ír/egyiptomi/... bolha első tüsszentésére menekülnek, addig utóbbiak (közül a legnagyobb részt kitevő pénztárak) folyamatos, kiszámítható, törvényileg szabályozott vételi megbízásokat jelentettek.  (Nyilván minél több a vevő, annál jobban jár az állam, mert annál kevesebb kamatot kell fizessen a papírokra kibocsátáskor.)  Véleményem szerint mind a papírok árában, mind az ezekkel szorosan összefüggő forintárfolyamban az eddigieknél nagyobb ingadozás várható.  Egyszerűen azért, mert az eddiginél nagyobb szeletet (és szerepet) kapnak az államnak kölcsönadók tortájából a külföldiek (mert az adósság nem arányosan csökkent, csak a belföldi rész módosult).  Eddig is vígan rángatták ezek a norvég-taljánok a forintot, most kaptak egy lehetőséget, hogy a piaci befolyásuk megnövekedvén, még egyszerűbben tegyék mindezt.  Mellékhatásként persze könnyen megnőhet az ország kockázatossága a külföldiek szemében és ez ugyebár a kamatok növekedésében testesül meg.  Akiben kevésbé bízunk (a magyar állam, a magyar gazdaság), annak drágábban adunk kölcsön pénzt.  Ezáltal még az is előfordulhat, hogy a maradék adósságállományra annyival magasabb kamatot kell fizetnie az államnak, hogy összességében rosszabbul jár, mintha az eredeti 1400 milliárdra is tovább fizette volna az alacsonyabb kamatokat.

Negyedszer: tulajdonképpen nem történt más, mint hogy az explicit adósságot (a piacon, tiszta és mindenki által átlátható feltételek melletti kölcsönadást) egy implicit adóssággá (brutális költségvetési trükközés, a jövő elzálogosítása) sikerült konvertálni.  Azzal az 1400 milliárddal a magyar állam ugyanis továbbra is tartozik jövőbeli nyugdíjasainak.  De a magyar állam most annyira gyáva volt ezt beismerni, hogy még papírt sem adott a tartozásról.  Hogy legalább legyen mivel kitörölni 30 év múlva...

Ígérem, nem csak ez a rovat lesz.  Ígérem, nem a mentálisan gyengébbeket fogom rugdalni.  Különösen magas labda kiflibarbiba belekötni, számolni nem tud, a gazdaságról fogalma sincs, a sminkje rémes.  De, azért álljunk már meg egy szóra: index.hu/gazdasag/magyar/2011/02/01/selmeczi_oriasi_siker_a_nyugdijvedelmi_program/

Megjegyezte: a hírek szerint a magánpénztárak november óta több mint 200 millió forintot költöttek el reklámkampányukra. Ha ez igaz, akkor ennyivel kevesebb pénz van már a magán-nyugdíjpénztári tagok zsebében - mondta.

 

200 millió az sok pénz.  Egy nagy halom zsetta, el sem fér a spájzban.  Tudom, hogy az osztás nem a demagóg politikacicák dolga.  De.  200 millió forint az a 3 millió taggal számolva kevesebb, mint 70 (ÉRTSD HEEEETVEEEEN) forint per kopf.  Hát ez igazán nem nagy költség, ha figyelembe vesszük, hogy a jövőnkről van szó, hogy az ellenoldal mindent elkövetett, hogy minél nagyobb részét lopja el a szóban forgó 3000 milliárdnak és hogy minden csatornán az ezzel kapcsolatos hazugságokat és féligazságokat ontotta (és ontja azóta is).  70 forint.  Jelenleg 90 forintba kerül egy darab szabványlevél postázása (na jó, nagy tételben biztos olcsóbb), A pénztárak láthatólag a kívánatosnál sokkal kevesebbet és sokkal szerényebben költöttek a tagjaik tájékoztatására.  Ki emlékszik egész pontosan bármilyen reklámra??? HÖ??? Senki??? Az egy darab levél, amit kaptunk tőlük (és ami máris kiteszi reklámköltségeik 130%-át) legalább felsorolta a lehetőségeket és a NYENYINYUFI levelével ellentétben az utóbbi elérhetőségeit is tartalmazta (ahol maradni lehetett).  Kedves kiflibarbi, a NYENYINYUFI-nak mennyibe került a reklám? Ugyanúgy egy darab levél jött tőlük, más kérdés, hogy annak tartalma valahol a hazugság és a csúsztatás között volt fél úton. Másfelől a 200 millió forint a kezelt vagyon 0,0067%-a,  (Elsőre nem sikerült kiszámolnom, olyan kis szám, valószínű a kormányoldalon nem is volt elegendő számítási kapacitás a pontos szám meghatározására.)  Gyépésgyuri, kérdezz, elmondom, hogy jött ki :) 

Csak hogy a másik oldalt is osszuk.  A királyi elégtelen (M1) egyik reggeli műsorában elhangzott még a jómúltkor, hogy a Pénztárak Garanciaalapja évi 10 milliót költ (a Zemberek pénzéből, fúj) személyi kiadásokra.  Erre az ott ülő Stabilitásos delikvens nem számolt, nem küldte sehova az aktuális mikrofonállványt, hebegve-habogva védekezett.  (Legalábbis ahogy emlékszem miután összeszedtem magam a hirtelen sokk okozta kanapéról leesés után.) Pedig.  Én örültem, hogy eddig voltak, akik vigyáztak a pénzemre.  Még akkor is, ha 2-3 (igen, kettő, max három) ember tette ezt (pazarló tömeg a NYENYINYUFI alkalmazott-hiányához képest).  Gondolkodni nehéz, de a 10 millió a kezelt vagyon 3,3 milliomod része (ezt már nincs is kedvem kiszámolni százalékosan, annyira nevetségesen kicsi).  Ezért a pénzért működött egy befizetéseket garantáló alap (személyi része).  Tényleg ez lehet egy érv a vitában?

Emberek, kedves olvasók!  Könyörgöm, tanuljatok meg osztani (ha eddig nem tettétek)  és minden ilyen számot próbáljatok meg a maga jelentésében értelmezni, különben olyanok lesztek mint az a sok gazdasági analfabéta, akik ezt az országot (és birka népét) irányítják.

ui: amúgy ellentétben a NYENYINYUFI-val, a pénztárak honlapjáról letölthető az auditált mérleg és eredménykimutatás, amely (az utóbbi) tartalmazza a pontos reklámkiadásokat.  

Áj szink tisz iz dö bigining of a veri bjútiful rovat:

Kár, hogy amíg az ügyintézőre vár az ember, az a szlogen hangzik el, hogy "Bármi legyen a terve, a citibankkal most 1 nap alatt megvalósíthatja".  Kedves citibank, egy sima bankon belüli átutalás lett volna a tervem.  Most már remélem nem sikerül 1 nap alatt megvalósítani, mert ha ezért felhívtok szombat reggel, én tényleg nagyon mérges leszek :)

Mondjuk én magyarul kattingattam, így nem értem miért angol, ha már angol miért nemangol, ha már angol miért magyar, és főleg hová akar engem tenni a bank. :)

Ezzel megalakult a blog pénzügyi (és kapcsolódó) száááááááánalmas rovata.  Jó szórakozást hozzá.  (A citibank teljes webes felületének 97%-a ide való lenne, ezért nem fogom tőlük csak a legdurvábbakat idézni quote HUF 0, vagy mi a fene.)

A legutóbbi bejegyzésben azt ígértem, hogy valami értelmeset igyekszem reagálni a "na most akkor mibe fektessük azt a rengeteg pénzt amitől már nem lehet becsukni a kamraajtót?" jellegű kérdésekre.  Igyekeztem mindenkit óvni attól, hogy bárkitől ilyen témában "tippet" fogadjon el anélkül, hogy saját maga is belegondolna és megértené, hová is kerül a pénze.  A mostani poszt célja felvillantani néhány általános szempontot, amelyeket ilyen döntések meghozatala előtt nem árt figyelembe venni.

Először is azzal az elcsépelt gondolattal kell indítani, hogy nem árt, ha tudjuk / megtervezzük / megbecsüljük / elgondolkodunk rajta, hogy mire, mikor és mennyi pénzre lesz szükségünk a jövőben.  Mik a már ma ismert, a várt, és mik lehetnek a váratlan kiadások.  Mik az állandó bevételek, mik az esetleges váratlan bevételek.  (Mondjuk az igazán váratlanokkal jobb nem előre számolni, elég a számlán való megjelenésükkor örülni nekik.)  Még érdekesebbé teszi a témáról való gondolkodást, ha megnézzük mi történik akkor, ha az állandó költségek valamiért megnövekednek (mégsem volt annyira tuti a jenhitel) vagy az állandó bevételek lecsökkennek, ne adj isten, megszűnnek egy időre.

Mindezek szem előtt tartásával mik azok a tényezők amik alapján a befektetéseinket megválaszthatjuk? (Mivel pedig a hitel nem más, mint egy negatív befektetés, ezért persze az itt elmondottak a hitel kiválasztására is általánosságban igazak.) 

1. időhorizont
2. likviditás
3. kockázat
4. várható hozam

Nézzük mik is ezek és hogyan függnek össze egymással.  Az idő és a hozzá kapcsolódó likviditás nem véletlenül került az első két helyre.  Az előbbi annyit jelent, hogy már ma van (kéne legyen) némi fogalmunk arról, hogy félretett pénzünk (méginkább vagyonunk) egy részét már a jövő héten, másik részét pedig csak 40 év múlva akarjuk felhasználni.  Nyilván másként kell kezelnünk azt a részt, amiből a jövő héten nagybevásárolunk, azt a rész, amiből két hónap múlva veszünk egy új mosógépet, azt a részt amiből néhány év múlva felújítjuk a lakást és azt a részt, amit nyugdíjasként fogunk farhátra költeni.  A különböző időhorizontoknak éppen a befektetések különböző likviditási tulajdonságai miatt van nagy szerepe.  A likviditás nem egy egyszerű fogalom, sok kockázatot hordoz (tessék erről mondjuk a Lehnam Broters-t megkérdezni).  Nagyjából annyit jelent, hogy a befektetésünket (legyen az bankbetét, állampapír, részvény, ingatlan, vagy bármi egyéb) mennyi idő alatt és mekkora veszteséggel sikerül készpénzzé alakítani.  Ami teljesen likvid, ott az idő is és a veszteség is 0.  Tipikus esetben (bankcsőd és számlazárolás kizárva) a bankbetét teljesen likvid.  Egy államkötvény vagy egy részvény sokkal kevésbé.  Bár általában ezek a papírok is bármikor eladhatóak és ezáltal azonnal készpénzre válthatóak, előfordulhat, hogy mondjuk valamilyen pánikhangulat folytán éppen mindenki szabadulni szeretne tőlük, és ilyenkor a vásárlók hiányában (azaz a megfelelő piaci likviditás hiányában) csak sokkal rosszabb áron tudjuk eladni őket, mint szerettük volna.  Még rosszabb a helyzet az ingatlanok esetében, ahol egyedi és nem tömegtermékről lévén szó, még az is előfordulhat, hogy hosszú ideig egyáltalán nem tudjuk eladni a vagyontárgyat.  Szélsőséges példával élve, egy luxusvillára még nem adnak kenyeret a közértben, vagy ha igen, csak az 1:1 váltási arányhoz a kívánatosnál sokkal közelebbi árfolyamon.

A likviditás (pontosabban annak esetlegesen előforduló hiánya) tehát már egyfajta kockázatot jelent.  Emellett még millió egyéb kockázat is leselkedik a befektetésünkre: a piacból adódó (globális, régiós, országfüggő, ágazatfüggő, cégfüggő), a hitelkockázat (valaha is visszakapjuk-e azt, ami a befektetésünk értelmében jár nekünk), a politikai kockázat (na, erről itten Argentína közepén asszem most nem sok szót kell ejteni), hogy csak azokat említsem, amik így hirtelen eszembe jutottak. Bármiből is fakadjon, a kockázat annyit jelent, hogy nem tudjuk, mennyit fog érni a befektetésünk abban a pillanatban, amikor azt felhasználva valamit vásárolni szeretnénk belőle.  Ráadásul nem is csak az a fontos, hogy hány forintot fog érni (egy bankbetét esetében ezt legalább sejtjük, egy részvénynél még ezt sem), hanem az, hogy abból mennyi kenyeret és hány Ferrarit tudunk majd venni (és ezt már az infláció miatt a bankbetét esetében sem tudjuk biztosan).

A becsült kockázatért cserébe a befektetők magasabb várható hozamot szeretnének kapni.  Ez megint egy klisé, de két dologra azért felhívnám a figyelmet vele kapcsolatban.  Az egyik, hogy a kockázatot hajlamosak vagyunk alul, a hozamot pedig felül becsülni.  Főleg az első a veszélyes, és főleg azért mert az alulbecslés egyik fő oka, hogy a legrosszabb esetek általában annyira rosszak, hogy előre fel sem merül senkiben a gondolat, hogy bekövetkezhetnek. (Utólag persze reális alternatívának tűnnek, de akkor már késő.)  Az ingatlanbuborék idején az USA-ban az árak 10-20%-os esése jelentette a kockázatkezeléskor vizsgált legrosszabb esetet.  Az árak, mert nekik erről nem szólt senki, 50%-kal estek.  A másik fontos dolog, hogy a kisbefektető általában konkrét hozamajánlatokkal szembesül.  Döntése meghozatalakor tudnia kell, hogy a másik oldalon sem jótékony szervezetek állnak.  Azért kínálnak magas hozamot, mert magas a kockázat, és alacsonyabb hozamért senki nem adna az adott társaságnak pénzt.  Nincsen ingyenebéd, és ez úgy is értelmezendő, hogy amikor a bankbetét kamata 5%, akkor egy 20%-os "biztos" hozamot ígérő valaki egyszerű csaló.  (Néha persze a csalók is visszafizetik a pénzünket.)

A későbbi bejegyzésekben a különféle befektetési lehetőségeket igyekszem majd áttekkinteni ezen szempontok szerint.  (A teljesség igénye nélkül, meglehetősen rendszertelenül :) . )  Addig is, álljon itt az első (amit azért senki ne vegyen komolyan):

Befőttesüveg alias párnahuzat: likvid (azért jó kiönteni belőle a kompót levét, mielőtt beletesszük a deákokat), tulajdonképpen bármikor felhasználható.  Hozama viszont nincsen, tehát az inflációt mindenképpen bukjuk rajta.  Másrészt összegtől és időtávtól függően kisebb-nagyobb kockázat lehet, hogy egyszerűen ellopja valaki. Nyilván ezek miatt például nyugdíj témában való felhasználhatósága igen korlátozott (pénzügyi műveltségre vall :) ).

Egy kollégám kérdezett meg a héten, hogy mibe fektesse a pénzét, miután lassan megunta a bankbetéteket.  Mit válaszolhattam volna erre a kérdésre?  A héten a me.rop.l nevű, szerintem mérhetetlenül színvonaltalan izében például megjelent egy kis színes, amely szerint a magyar részvények közül most az X meg az Y a tuti. Postaládámba minden nap a gazdaság és a pénzügyi piacok világából nagyjából féltucat elemzés érkezik.  A neten is jobbnál jobb tanácsokat találni.  A kedvencem, például a mezei emberek tőkeáttételes devizakereskedésre biztatása.  (Amit senkinek nem ajánlanék, aki a short, a letéti minimum, a letéti felszólítás, a carry trade, a kamatparitás, a volatilitás fogalmak közül akárcsak egyet is nem ismer :) ).  Szóval a kérdés alapvetően egyszerű, és kit kérdezzen meg az ember ha nem azt, akiről valamiért az a (hamis) kép alakult ki, hogy ért hozzá.

Te kit kérdeznél meg, kedves olvasó? Olyat, aki azt állítja ért a dologhoz és ennek fényében ajánlja az X, az Y, vagy a Z terméket?  Valakit, aki a br..ern.t néhány alkalomból álló tanfolyamán  hasonszőrűektől tanulta meg a tutit (és elsőre hitt nekik)? 

Vagy engem?  Szerinted én tudom a tutit?  Szerinted, ha tudnám, nem itt vagy itt tölteném napjaimat ahelyett, hogy nap mint nap keresztülközlekedek a városon?  Ha nálam lenne a tuti tipp, miért lennék olyan jófej, hogy eláruljam?  Ha a br..ern.t ügynökei, a me.rop.l újságírói, a nagy bank elemzői vagy bárki más tudja a tutit, miért nem játszák meg ők? Miért hajtanak a jutalékra, fizetésre, bónuszra ahelyett, hogy olyan gyorsan és egyszerűen gazdagodnának meg ők maguk, mint ahogy azt másoknak ígérik?

Mit lehet akkor mégis egy ilyen kérdésre válaszolni?  Úgy érzem, valamit azért kell, mert különben a kollégám is a br..ern.ttől vagy a me.rop.lból fog pénzügyi döntéseihez "információkat" kérni és kapni.  Az egyetlen korrekt válasz szerintem úgy kezdődik, hogy felvillantom neki a képeket a fent belinkelt két helyről,  elmondom, hogy fogalmam sincsen, hogy én alapvetően szkeptikus és kockázatkerülő vagyok, hogy azt nem tudom, neki mik a preferenciái, mikor és mennyi pénzhez jut, mikor és mennyi pénzt szeretne elkölteni.  Mindezek után szívesen beszélgetek vele, elmondom a véleményemet forintról, euróról, államkötvényről, BUX-ról. ingatlanalapokról, NYESZről, magánnyugdíjról és bankbetétről.  De a jövőbe én sem látok.

És hidd el kedves olvasó, más sem, még ha azt is állítja. ;)

ui: Ennek a posztnak mindenképpen lesz egy folytatása, amelyben egy pár általános szempontot azért leírnék.  Igyekszem elég általános lenni ahhoz, hogy semmi konkrét tuti tipp ne jöjjön ki a dologból :)

Sok szó esik manapság arról, hogy a magánnyugdíjpénztárak rosszul sáfárkodnak a pénzünkkel, tőzsdére viszik ahelyett, hogy a biztonságosabb(nak vélt) állampapírokban tartanák.  Az ellenoldal érvei között szerepel, hogy hosszú távon historikusan jobban teljesítenek a részvény-befektetések az állampapír-befektetéseknél.  Ennek a posztnak az a célja, hogy rávilágítson sem az első izé, sem a második állítás nem segít sokat abban, hogy melyik a jobb befektetés nyugdíjügyben.  Miért?

Hasonlítsuk össze a BUX-indexet, amely a részvénypiacot reprezentálja (tőzsde vagy mi) a CMAX-index-szel, amely az állampapírpiac egy hasonló mérőszáma.  1998 január 7-én a BUX 8348 ponton zárt.  12 évvel később, 2009 december 31-én a BUX-index záró ára 21227 pont volt.  A 12 év hozama tehát 21227 / 8348 - 1 = 154% (összesen, nem évente).  A CMAX-index értéke 1998 január 7-én 120,88 pont, 2009 december 31-én pedig 396,97 pont volt.  Hozama tehát 396,97 / 120,88 - 1 = 228,4% volt (az adatok a bet.hu-ról és az akk.hu-ról letölthetőek).  Mégegyszer, a részvénypiac hozama a 12 év alatt 154%, az állampapírpiac hozama pedig 228% volt.  Ha tehát én 1 millió forintot 1998 elején a részvénypiacba fektetek, szomszédom pedig ugyanennyit ugyanakkor az államkötvénypiacba, akkor 2009 év végén neki 740000 forinttal több pénze lett volna.  De ez a poszt nem erről szól.  És egyébként ez a statisztika is csúsztat úgy önmagában, hiszen egyetlen időpontpár alapján hasonlít össze két piacot, azaz mégcsak nem is statisztika, inkább csak amolyan parasztvakítás.

Szóval ez a poszt arról szól, miként változik ellenkezőjére a helyzet, ha nem egyszeri nagyösszegű hanem folyamatos kisösszegű befektetésekről van szó.  Márpedig a nyugdíjmegtakarítások ilyenek.  Az állampapírok árfolyama általában (békeidőben, normális országban, de még a nyenyi keretein belül is) sokkal kevésbé ingadozik, mint a részvényeké.  Ha mi minden hónapban egy állandó összeget fordítunk arra, hogy valamilyen részvényből vásároljunk, akkor azokban a hónapokban, amikor a részvény ára alacsonyabb, darabra több részvényt veszünk, mint azokban a hónapokban, amikor a részvény ára magasabb. 

Először nézzünk egy nagyon egyszerű (tankönyvízű) példát.  Legyen egy XYZ részvényünk, amely kezdetben 100, 1 évvel később 50, majd egy újabb évvel később ismét 100 forintba kerül.  A két év alatt tehát 0 azaz nulla hozamot generál.  Legyen egy ZYX részvényünk, amely kezdetben szintén 100 forint, az első év végén 200, a második év végén pedig ismét 100 forintot ér, hozama tehát ennek is 0%.  Legyen továbbá egy NYENYI-kötvényünk (kibocsátó a magyar állam), amely kezdetben 100, 1 évvel később 120, két évvel később pedig 144 forintot ér.  Ennek éves hozama 20%.  Melyik (volt) a legjobb befektetés erre a két évre?  Nyilván a NYENYI-kötvény, ha csak egyszeri befektetésről beszélünk.  De mi van akkor, ha folyamatos befektetésként kezdetben, 1 év után és 2 év után is befektetünk 10000 forintot (pontosan úgy, ahogy ezt elvileg a nyugdíjalapok is teszik)?  

Az XYZ részvényből tudunk venni 100+200+100, azaz összesen 400 darabot.  Ennek értéke a 2. év végén 40000 forint.  Tehát 30000 forint befektetés, 0% ÁTLAGOS hozam és 10000 forint tényleges hozam.  A félrevezető hazug szót nagybetűvel szedtem, hogy könnyebb legyen megtalálni nem csak itt, de a különféle egyéb kimutatásokban és intézményi (kormányzati) kommunikációs hadjáratokban is.

A NYENYI-kötvényből tudunk venni 100 + (10000 / 120) + (10000 / 144) = 252 darabot.  Ennek értéke a 2 év elteltével 36288 forint, azaz a 20%-os ÁTLAGOS hozam a valóságban majdnem 10%-al kisebb hozamot eredményez, mint a 0%-os ÁTLAGOS hozam.  Na jó, nem a valóságban, ez még csak egy példa, de nem meglepő módon ugyanez a helyzet a valóságban is, amint az majd lent kiderül.

Mielőtt azonban lehüjéznénk a pszáfot és visszaküldenénk a nyugdíjnénit az általános iskola 5. osztályába (feleslegesen, mert ott sajnos nem tanítanak semmi ilyesmit), nézzük meg a dolog másik oldalát is.  Ha a ZYX részvénybe fektettünk volna, abból 100 + 50 + 100 = 250 darabot vehettünk volna, tehát végül csak 25000 forintunk lenne, holott az ÁTLAGOS hozam itt is 0%.

Az üzenet tehát legfőképp annyi, hogy a hosszútávú folyamatos befektetésekről szóló statisztikákat, különösen annak átlagra vonatkozó kijelentéseit erős kétkedéssel érdemes fogadni (azaz nem elhinni amíg utána nem számoltunk).  Mindig jusson eszünkbe, hogy a havi fix befizetésből alacsony ár mellett több részvényt, magas ár mellett kevesebb részvényt veszünk.  Ezáltal a befektetési időszak alatti átlagos részvényárhoz képest mi átlagosan olcsóbban jutunk a részvényekhez.  Az XYZ részvény esetében az átlagos ár (100+50+100)/3=83 forint, a ZYX részvény esetében (100+200+100)/3=133 forint, a NYENYI-kötvény esetében pedig (100+120+144)/3=121 forint volt.  Ehhez képest mi 30000 forintot költöttünk a papírokra, tehát az átlagos árak _számunkra_: XYZ 30000/400=75 forint, ZYX 30000/250=120 forint, NYENYI 30000/252=119 forint.  Mindhárom esetben alacsonyabb, mint az átlagos ár.

Mi történt a valóságban a 12 év alatt?  Egyszeri befektetésként a BUX 74%-kal kevesebbet hozott.  Ha viszont 2008 január 7-e és 2009 december 31-e között minden hónap első munkanapján (illetve 2009 december 31-én) 10000 forintot fektetünk a BUX-indexbe, illetve a CMAX-indexbe, egész más a kép.  A BUX átlagára ezen időszak alatt 13473, számunkra ez azonban csak 10432 pontnak látszik, így a teljes 1450000 forintos befizetésből a történet végén 2950402 forintunk lesz.  Szomszédunk rosszabbul jár, ő a CMAX-ba fektette a magánnyugdíját ezen időszak alatt.  Ennek átlagára 251,3 , számára ez azonban csak 228,6-nak látszik.  Így ő végül a saját 1450000 forintos befizetéséből csak 2517964 forintot gyűjt.

Majdnem 20%-kal jobb tehát a BUX, bár növekedését tekintve jóval elmarad a CMAX-tól.  Persze ez sem statisztika, inkább csak az elvet (és annak gyakorlati működését) szemlélteti.  Például ha ugyanezeket a befektetéseket korábban, mondjuk 2007 júliusában zárjuk le, nekem (BUX) 3,55 millió, a szomszédomnak (CMAX) 1,81 millió lenne a számlánkon.  Ha viszont a válság közepén 2009 márciusában, akkor a nekem 1,38 millió, a szomszédomnak 1,96 millió jutott volna.

Végezetül: ez az első posztom a témában.  Tudom, hogy ma Magyarországon nem szokás érteni, sőt sikk nem érteni a matematikához és a pénzügyekhez.  Szerintem viszont enélkül a tudás nélkül az ember az élet nagyon sok területén megvezethetővé válik, gondoljunk itt a devizahitelekre, a gyorskölcsön cégek pár évvel ezelőtti reklámjaira, a mostani nyugdíj"reform"ra.  Ha tetszett, vagy nem tetszett de hasznosnak találtad, kérlek jelezz vissza és főleg terjeszd.  Magamnak nem fogok irogatni, de ha lesz elég érdeklődő és értelmes kérdések / vita, akkor nagyon szívesen folytatom.