Minden rossz következménye ellenére egy előnye azért mégiscsak van az öngondoskodáson alapuló magánnyugdíjpénztári rendszer szétverésének: az államadósság mintegy 1400 milliárd forinttal csökkenni fog. Kormányplasztiknő büszke, balra (szélső) el, néző tapsol, szemében könny ül a meghatottságtól.
Gonosz kritikus (én) meg itten leírja, hogy kösz, de ebből a hazugságból nem kérünk, ez az élet (az enyém is) és nem egy színdarab, ahol szívesen elhisszük azt is, amit amúgy ritkán. A mostani bejegyzés ismét nem a halálba küldött pénztárakon hivatott keseregni, inkább csak rá szeretne mutatni arra, mi a lényege az állampapírnak mint olyannak és mit jelent egy ilyen tranzakció.
Az állampapír a (jelen esetben) magyar állam tartozását testesíti meg. Amikor kibocsátják valaki megveszi és fizet érte a magyar államnak. Pénzéért cserébe semmi mást nem kap, mint egy ígéretet, hogy az állam megadott ütemezéssel és feltételekkel kamatostul visszafizeti a kölcsönt. Az államadósság jelentős részben ezen állampapírokból áll (vannak direkt hitelek is, például az IMF-től). Amikor új papírt bocsátanak ki, az államadósság nő, amikor egy papírt bevonnak (mert lejárt és visszafizették az általa reprezentált tartozást), az államadósság csökken. Normál esetben a lejáró papírokat nagyrészt újak kibocsátásából fizetik vissza.
Namost, a tolvajlás előtt a magánnyugdíjpénztárak mérlegében a tagok tulajdonában volt körülbelül 1400 milliárd (1 400 000 000 000) forint állampapír. Ennyivel tartozott a magyar állam (ÉS ITT JÖN A LÉNYEG!!!) a magyar emberek közül azoknak, akik dolgoznak és adót fizetnek. Minden egyes forint legalább 3-4 forint befizetett SZJA-t is jelent, nem teljesen mellesleg. (Tessék utána nézni a múltbeli SZJA kulcsok vs a magánpénztárakba menő 6-8% arányának.) Ez az állampapírmennyiség most visszaszáll a költségvetésre (és azonnal megsemmisítik, elvégre semmi értelme papírt tartani arról, hogy valaki saját magának tartozik). Való igaz, hogy LÁTSZÓLAG kevesebb lesz ezzel a költségvetés kamatterhe (kevesebb forgalomban lévő papír után talán tényleg kevesebb kamatot kell fizetni).
De (és a fene egye meg ezt a matolcsizmust, mindig ott az a De):
Egyrészt: az állampapírok egyik felét magyar (belföldi) magánszemélyek és cégek birtokolják. Ők bíznak abban, hogy a magyar államnak érdemes kölcsönadni éppen nem használt forintjaik egy részét, mert ha az a befőttesüvegben pihenne, semmi nem lenne belőle. Ha viszont az állam kezeli és okosan befekteti, épül szépül az ország, növekszik a gazdaság, amiből az állam bőven visszafizeti a tartozást, a befektető pedig jól jár a kamattal. Mindenki örül. Az államadósság tehát (bármekkora is) csak akkor válik ördöggé, ha nem az ország és polgárai épülésére, hanem látszatberuházásokra, túlzott szociális transzferekre és egyéb haszontalanságokra költik (elmulatják). Számomra a kormány mostani lépésével tehát belátta, hogy nem jó rá bíznom a pénzem, mert abból nem fogja tudni építeni az országot.
Másrészt (az előzőt folytatva): a papírok másik fele külföldi befektetők (spekuláns norvég nyugdíjasok és aljas olasz, lakásukat biztosító emberek) kezében van. És itt a bibi: az adósságnak ezen része egy ganyi fillérnyit nem csökken. A "mennyivel tartozik a magyar gazdaság (emberek + vállalatok) a külföldnek?" kérdésre mostantól nem azt kell válaszolni, hogy "1400 milliárd forinttal kevesebbel, mint eddig", hanem, hogy "pontosan ugyanannyival mint eddig". Átraktuk a magyar gazdaság egyik zsebéből (öngondoskodó adófizetők jövőbeli megélhetése) a másikba (folyó kiadások finanszírozása, egyéb állami izék) a pénzt. De a tartozásunk ettől még nem csökkent. Ugyanannyi állampapír maradt ugyanis a norvég nyugdíjasok és az olasz biztosítottak kezében. Az adósság csökkentésének csak akkor lett volna értelme, ha a külföld felé történne mindez.
Harmadrészt: a helyzet ennél még sokkal rosszabb is lehet. A piacon ugyanis tényleg azonos a külföldi és a magyar állampapír vásárló. Csakhogy amíg az előbbiek egy spanyol/görög/ír/egyiptomi/... bolha első tüsszentésére menekülnek, addig utóbbiak (közül a legnagyobb részt kitevő pénztárak) folyamatos, kiszámítható, törvényileg szabályozott vételi megbízásokat jelentettek. (Nyilván minél több a vevő, annál jobban jár az állam, mert annál kevesebb kamatot kell fizessen a papírokra kibocsátáskor.) Véleményem szerint mind a papírok árában, mind az ezekkel szorosan összefüggő forintárfolyamban az eddigieknél nagyobb ingadozás várható. Egyszerűen azért, mert az eddiginél nagyobb szeletet (és szerepet) kapnak az államnak kölcsönadók tortájából a külföldiek (mert az adósság nem arányosan csökkent, csak a belföldi rész módosult). Eddig is vígan rángatták ezek a norvég-taljánok a forintot, most kaptak egy lehetőséget, hogy a piaci befolyásuk megnövekedvén, még egyszerűbben tegyék mindezt. Mellékhatásként persze könnyen megnőhet az ország kockázatossága a külföldiek szemében és ez ugyebár a kamatok növekedésében testesül meg. Akiben kevésbé bízunk (a magyar állam, a magyar gazdaság), annak drágábban adunk kölcsön pénzt. Ezáltal még az is előfordulhat, hogy a maradék adósságállományra annyival magasabb kamatot kell fizetnie az államnak, hogy összességében rosszabbul jár, mintha az eredeti 1400 milliárdra is tovább fizette volna az alacsonyabb kamatokat.
Negyedszer: tulajdonképpen nem történt más, mint hogy az explicit adósságot (a piacon, tiszta és mindenki által átlátható feltételek melletti kölcsönadást) egy implicit adóssággá (brutális költségvetési trükközés, a jövő elzálogosítása) sikerült konvertálni. Azzal az 1400 milliárddal a magyar állam ugyanis továbbra is tartozik jövőbeli nyugdíjasainak. De a magyar állam most annyira gyáva volt ezt beismerni, hogy még papírt sem adott a tartozásról. Hogy legalább legyen mivel kitörölni 30 év múlva...